Levenném az álarcom, hogy láthasd a valódi arcom, de mondd, mégis minek, ha téged nem érdekel?! Minek mutassam a szemem olyannak, aki nem tud olvasni belőle? Ó, hogyan is tudnál olvasni belőle?! Hogy is várhatnám el, hogy megértsd amit mondani akarnék, ha hallani sem akarod?(...) Minek is szóljak egy szót is, ha te úgy is másnak hallod, amit mondok? Másnak akarsz látni, másnak ismerni. Hát tedd azt. Képzelj el valakit a helyembe. Alkoss magadnak egy képet. Én meg életre kelek. Talán lesz valaki, akit érdekel a mondanivalóm, és meg sem kell majd szólalnom. Lesz, aki érteni fogja, amit a szemem elmesél.
|
Úgy érzem, szétszakadok. A szívem mentén, középen ketté. Két egyenlő méretű részre, amik külön életképtelenek. Kettéhasít ez az érzés, az éles fájdalom, csípős szomorúság, és mardosó kétségbeesés. Már nem is gondolkodom azon, hogy mit kellene tennem, vagy mi a helyes, és mit érzek. Semmit nem teszek, semmit nem szólok, és semmit sem érzek. Semmi sem helyes, vagy helytelen. Egyszerűen, minden kegyetlen. A szó bentreked, a könny elpárolog, az érzés megsemmisül. Lüktet az üresség a szívemben. Hallom a csendet idebent. Visszhangzik bennem a magány. A gondolataim hallom, amik csak úgy lebegnek. Mert már gondolni sem merek... semmire sem. Nem akarok egy kósza gondolatot sem kiengedni az annak szánt kalitkából, nehogy érzést keltsen bennem. Szeretnék egy kis időnyi teljes közönyt. Hogy magától dermedjen meg a szívem, ne kelljen erőlködnöm azon, hogy mozdulatlan maradjon. Hogy ne kelljen mélyhűtőbe tennem. Egyszerűen csak pihenjen. Csak egy kicsit. Mert már olyan nagyon fáradt. Olyan nagyon...
|
Ha rohannál sem érnél célba. Mert már azt sem tudod, merre menj. Csak előre, egyenesen. Lesütött fejjel, semerre sem nézve, sétálsz előre céltalan. Hol van már az a kor, amikor a célod pár méterrel előtted volt, a boldogság meg a zsebedben lapult biztonságban?! Lassan már az emléke is elvész, te pedig már remélni sem mersz. De tudod, a könnyek sem teljesen haszontalanok. Lemossák a hazugságot az arcodról, hogy valaki végre olyannak láthasson, amilyen valójában vagy. Hogy végre önmagad lehess. Mert abban mindenkinél jobb vagy.
Talán ideje volt már, hogy elfogadjam az elfogadhatatlant. Már régen elmúlt az az idő, amit sírásra pazarolhattam volna. Túlléptem a könny-keretemet. Most pedig az élet egy csomag papírzsebkendőt nyújtott át nekem, jelezve ezzel, hogy ideje lenne letörölnöm a könnyeimet. Mosolyogva egyébként is szebbnek látom magam, mint kisírt szemmel(...), így hát törölgetni kezdtem a szemeimet. Mosoly váltotta fel az arcomon folyó sós folyadékot. Olyan fajta mosoly, amibe akár bele is lehet szeretni: őszinte. Tulajdonképpen nem örülök semminek. Csak az életnek talán. Mert annak mindig lehet. Örömre mindig millió apró okot lehet keresni, s találni. (Persze fájdalomra is, de azt miért keresném?!) Most viszont mosolygok. Kihasználom a pillanatot, tudván, hogy lesz még bőven ember, aki könnyet csal majd a szemembe. S azok után a könnyek után is fogok még mosolyogni!(...)
A lelkem legmélyén egy hatalmas tátongó lyuk van, amiről csak én tudok. Félek megmutatni bárkinek is. Elvégre kinek kell egy összetört szív?! Túl sok baj van vele, ha még össze is kell ragasztni, mielőtt egyáltalán megkaphatnád... Már gondolni sem merek a szép emlékekre, mert csak elhatalmasodik rajtam a fájdalom. Csak még több sebet ejtek magamon. A szívemen. Mostanra már többször összetört, többször volt megragasztva, s összefoltozgatva. De most ismét darabokban hever. Már talán nincs értelme megragasztani, hiszen újra ösze fog törni, nem? Amíg nem vigyáz rá senki sem, olyan ember, aki bármiáron megvédené, akár naponta összetörhet. Vajon én tettem ilyen törékennyé? Vagy talán mindazok, akik ennyiszer összetörték? Ugyan, mégis miért hagyom egyáltalán, hogy bárki is hozzáérjen? Ha mindenki csak szilánkosra töri, miért engedem őket a közelébe? Azt hiszem erre a kérdésre egyetlen válaszom van, ami a valósághoz közel áll: Reménykedem. Abban, hogy ezúttal valaki olyan kezében lesz, jó helyen, aki vigyáz majd rá... Talán egyszer. Esetleg.
|
|
A téma adott: Szerelem. Megmagyarázhatatlan fogalom számunkra....és akkor jön az örök kérdés; az ész, vagy a szív? ... ugyan ki melyikre hallgat? Melyik a dominánsabb? Az érzelmek, vagy az észérvek? Hogyan képes valaki ellentmondani a szívnek, vagy épp elgyengülni? Elhagyni valakit, vagy épp ellenkezőleg, futni utána? Ami engem illet, személyes tapasztalatom az, hogy a szívem sosem enged. És az eszem, küzd ugyan, de sokmindent nem tehetek az érzéseim ellen. Jöhetnek a kritikák, mondhatják, naiv vagyok, lassan megszokom a gúnyokat is. De úgy gondolom, a naivitás nem döntés kérdése, hanem a személyiséghez tartozik. Talán valaki azért szeretetreméltó, mert naiv. Talán valaki csak így tud szeretni, ha naivan bízik az emberekben. Ez csak az én véleményem, egy voks a millióból, de az emberek mind más és mást gondolnak. Hiszen ahány ember, annyi féle vélemény. Úgy, mint szerzőnek, úgy mint bárki másnak, nekem is van jogom véleményt nyilvánítani. Mindenkinek van joga ehhez. Olyan kíváncsi lennék, hogy az emberek többsége vajon hozzám hasonlóan naiv, vagy inkább az eszére hallgat a nagy többség.. Egyáltalán mi a helyes? Van ebben a helyzetben helyes és helytelen dolog? A kérdések továbbra is megválaszolatlanok maradnak; a válasz lehet többféle. Mert nekem is változik a véleményem. Mindenki változtat a nézetein olykor-olykor. Alapvető emberi tulajdonság, hogy a csalódás valamint a boldogság gyökerestől átformálja a dolgokhoz való viszonyunkat, és azt, hogy mit tartunk helyesnek illetve helytelennek. Egy dolog biztos: A szerelem számunkra egyelőre megfejthetetlen, állandó, és személyiségformáló hatású tényező.
. Van, hogy a szeretet nem elég... Szomorú, de vannak helyzetek, amikor az igazi szerelem ellenére is elválaszt két embert az élet... Ilyenkor lélekben tovább szeretik egymást... S talán a sors úgy hozza, hogy az idő múltán újra találkozzanak... És ez az a különös eset, amikor eltelhet bármennyi idő, ők ugyanúgy folytatják életüket, mint azelőtt a szörnyű eset előtt... Amikor elváltak útjaik... Épp úgy néznek egymás szemébe, mint 2 vagy éppen 10 évvel ezelőtt... Éppen úgy! És éppen úgy éreznek még... Mintha visszakapnák a külön töltött éveket..
|
Hiány.. Különös dolog ez.. Mindig jelen van.. De az igazi hiányérzetet, ami fájdalommal jár.. az apróbb dolgokból érzed igazán.. Egy emlék.. egy nevetésről, egy mosolyról.. Egy dal, amit közösen hallgattatok.. Egy régi kép.. Egy szó, amit ő mondott.. Egy hely.. Egy hiányzó érintés.. A hangja, amit már nem hallhatsz.. Egy lélegzetvétel.. Egy kívánt, de meg nem kapott ölelés.. Egy áhított csók.. Egy tekintet.. De leginkább.. a gondolatok.. Minden egyes gondolatodból hiányzik..!
|
"- Te félsz szeretni! Nem mersz szeretni senkit sem! Félsz, hogy megint jön az önelvesztés... a fulladás... És ő sem szeretett, csak kívánt téged. Mohón. Önzőn. Nem tudtatok egymással mit kezdeni. Persze nem is csoda... Tele vagy sok évszázados, gyógyulatlan sebekkel. (...) Túl fájdalmas lenne neked az igazi odaadás. Túl veszélyes. Életveszélyes.
- Már nem így vagyok... - De igen!... Sajnos igen!... Tele vagy drótakadállyal! Véded magad, szögesdrótokkal. Nálad még egy futó szeretkezés sem szimpla örömtörténet, hanem élethalálkaland... Pokoljárás... Nem mered élvezni, félsz, hogy belehalsz... Jéggé fagyott tűz lángol benned." |
Akkor tudom elkezdeni szeretni önmagam, amikor már kellő tapasztalatot gyűjtöttem élethelyzetekről. Amikor elkezdem látni az emberi kapcsolatok Értékét. Amikor tisztában vagyok azzal, hogy nem dobhatok ki embereket az életemből, mert éppen negatív érzéseket váltanak ki belőlem. Amikor elég bölcs lettem ahhoz, hogy tudjam: amíg valaki hatással van rám, még ha az nem is éppen kellemes számomra, azzal az emberrel dolgom van. Csak azzal nincsen dolgom, aki semmit nem mozdít meg bennem. Mindig megakarunk szabadulni a rossz érzéseinktől, mert nem akarunk szembenézni a fájdalmainkkal. Pedig pontosan ezekben a kapcsolatokban is benne kellene maradni. Azért, hogy megtanuljam szeretni önmagam.
|
"Az embernek a boldogságot nem keresni kell, hanem megvalósítani! És a szeretetre sem sóvárogni kell, nem akarni, foggal, körömmel, hanem ki kell hoznod magadból. Nem kívülről jön, hanem benned válik valóvá - ha azzá teszed magad: szerető emberré. A szeretetre nem várni kell, hanem alkalmasnak kell lenni rá. Alkalmasnak az odaadásra és a befogadásra. Mindkettőre. Csak az egyik nem elég. Tanítsd meg magad szeretni! Próbáld meg a lényedet ebben a sötét világban szabaddá, fényessé és sugárzóvá tenni! Magától nem lesz az. Senkié. Azzá leszel, akivé teszed magad. S ha kihűlt körülötted a világ, és jéggé fagyott az élet, fűts be önmagadban és áraszd a meleget! Meglátod mennyien jövünk majd köréd. Mert mindannyian fázunk. És félünk. És oda gyűlünk, ahol meleg van még...
|